Első rész

Az utolsó percek teltek az utolsó órából. A diákok az osztályomban már csak az órát bámulták, senki sem figyelt az éppen nagyban magyarázó tanárra. Letelt az utolsó másodperc is és a csengő hangos berregéssel jelzett, hogy kezdődik a hétvége. Egy emberként pattantunk fel a helyünkről.
-Hé Mikaela!-szólított meg barátnőm, Anna a terem másik végéről.
-Hm?
-Van kedved eljönni velünk ma délután a cukrászdába? Tök jó lenne!-pattant mellém és ízléses, fekete-fehér műkörmeivel az asztalon kezdett kopogni, majd hosszú fekete haját elsöpörve csillogó barna szeméből, rámnézett.
-Hát megkérdezem anyuéktól. De várj..-fogtam meg a csuklóját, mikor már mosolyogva indulni készült.- Mi az, hogy VELETEK?
-Tudtam, hogy meg fogod kérdezni...A velünk azt jelenti, hogy Fannival, Lolával, Ádámmal, Gergővel és velem.
-Ádám is? Nemár...-húztam el a szám régi nagy szerelmemre gondolva.
-Figyelj, nem bujkálhatsz előle örökre...ő is ugyanúgy a társaságunkba tartozik mint te...
-Igazad van...na jó hazamegyek megkérdezem és majd hívlak, oké?-adtam meg magam. Anna erre átölelt, majd táskáját vállára kapva kiviharzott a teremből, én pedig nem sokkal később utána.
Lassan gyalogoltam Lőrinc utcáin és csak egyszerűen élveztem a tavaszi időjárást, ami annyira kellemes volt, hogy el is feledtette velem minden gondomat, és a hazafelé úton egyáltalán nem is agyaltam semmin.
Így hát boldogan értem haza és mikor kinyitottam az ajtót hangosan köszöntöttem mindenkit, de úgy hogy még nem láttam mi zajlik bent.
-Jóó napot mindeninek!-vigyorogtam, majd az előszobából beléptem a konyhába és egyből lefagyott a mosoly az arcomról.
A szüleim és a bátyám is az étkezőasztalnál ültek, és mindannyian gondterhelten néztek rám.
-Szia kicsim!-erőltetett valami vicsor félét arcára az apám.
-Mi történt?-kérdeztem gyanakvóan.
-Na mi van féltek a véleményétől? Féltek tőle, hogy utálni fog benneteket? Mert megmondom őszintén megérteném.-kiáltott fel dühösen Mark, a bátyám. 17 éves létére igen meggondolt de emellett rendes lázadó tini, aki után konkrétan csak úgy omlanak a lányok. Ez meg is érthető hiszen elég helyes fiúnak számít. De visszatérve az akkori helyzetre, nem voltam épp olyan kedvembe, hogy ilyeneken gondolkodjak.
Egyre kiváncsibb lettem, hogy az amúgy elég nyugodt bátyám miért is annyira dühös.
-Figyelj Mikaela...-kezdte anya.-Te is tudod, hogy itt Magyarországon, már nagyon nehéz a megélhetésünk, nem mellesleg édesapádat a minap kirúgták. Nem akartuk elmondani nektek, mert úgy tűnt csak átmeneti a helyzetünk, de rájöttünk, hogy egyáltalán nem az. Jó hír viszont az, hogy apád kapott egy elég jól fizető álláslehetőséget, amit most tényleg nem szabad figyelmen kívül hagynunk...A baj csak az az egy kis probléma, hogy ez az állás Angliában van...Kicsim...elköltözünk.
-Tessék?-csak ennyit tudtam kinyögni zavaromban. Végigfutott az agyamon hogy csak álmodom, de miután megcsíptem magam egyértelművé vállt, hogy nem, egyáltalán nem.-Ezt...nem tehetitek.-szaladt ki a számom és sírva fakadtam. Hisztérikusan rohantam fel a lépcsőn és feltéptem szobám ajtaját, ami hatalmas csapódással csukódott be utánam. Eldőltem az ágyamon, és magamhoz szorítottam a párnám, amit még Ádámtól kaptam egyik karácsonyra. Könnyes arcomat belefúrtam és igyekeztem megnyugodni.

Jó. Londonba költözöm. Túlélem. Hogy mit hagyok itt? MINDENT, hogy az isten áldja meg...Mindent, a barátaimat, ezt az imádnivaló várost ahol lakom, a házunkat, a sulimat. Mindent.
Az ez után következő  percekben már csak halkan zokogtam. Lentről kiabálást hallottam. A következő hangzott el.
-Tudtam, hogy ki fog akadni...
-Csodálkoztok? Szerintetek ha ő nincs, én nem vesztettem volna el az eszem? Csak miatta maradtam nyugodt amíg itt volt.
-Mark semmi gond...megoldjuk.
-Ti nem fogjátok.
És trappolást hallottam a lépcsőről. Majd kinyílt az ajtóm és belépett rajta a testvérem.
-Tudom milyen érzés...-ült le az ágyamra és kezébe temette az arcát.
Hirtelen felindulásból felültem és átöleltem.-Köszönöm amit mondtál az előbb...lent...Nagyon sokat jelent, hogy rád legalább számíthatok ebben.
-Figyu.-tolt el magától.-Én megfogadom, hogy segítek neked átvészelni ezt az egészet...ha te is megígéred nekem.
-Természetesen...-adtam meg a számomra egyértelmű választ.
-Oké. Kibírjuk.
Amíg tovább beszélgettünk rohamosan telt az idő és rájöttem, hogy fel sem hívtam Annát, hogy megyek e vagy nem. Gyorsan előkaptam a telefonom. 5 nem fogadott hívás. Próbáltam visszahívni de ki volt kapcsolva. Szuper. Úgy voltam vele, hogy ideje már megmondani nekik, hogy elköltözöm, tekintve, hogy a bátyám elmondta, hogy apunak már két hét múlva hétfőn munkába kell állnia így volt egy hetünk az indulásig, ezért megmostam az arcom, rendbe szedtem magam és Marktól elköszönve elindultam a közeli cukrászda felé, ahová mindig jártunk. Úgy tűnt, az időjárás a kedvem szerint változott, így most csúnyán beborult az ég és már szemerkélni kezdett az eső. Mire elértem a kis épületig már jócskán megáztam. És akkor megláttam a barátaimat. Már a cukrászda előtt álltak és beszélgettek. Legelőször Gergő látta meg, hogy közeledem.
-Nézzétek ott jön Mikaela!!-kiáltott fel, mire mindannyian felém fordultak és elém indultak.
-Valami baj van?-kérdezte szemöldökét felvonva Lola.
-Hát ami azt illeti...-kezdtem, a földet bambulva
-Jézusom mi történt?-kérdezte Fanni és Anna szinte egyszerre, és mindegyiküknek elkerekedett a szeme.
-Elköltözöm.-mondtam ki végül egyszerűen.
Szinte fél percig senki sem reagált, bizonyára azt hitték nem olyan komoly a helyzet, ezért folytattam.-Londonba.
Ekkor már éreztem, hogy mindenki felfogta a dolog súlyát, de nem vártam, hogy bármit reagáljanak. Hirtelen Ádám kilépett a társaságból és nagyon szorosan átölelt. Belefúrtam a vállába az arcomat és éreztem, hogy elkezdenek újra folyni a könnyeim.

 Hallottam, ahogy Lola próbál nem sírni és lassan lélegzik. Hallottam, hogy Gergő barátnőjét, Annát próbálja nyugtatni. Fanni pedig...Fanni hangosan felzokogott és odalépett hozzánk, majd átölelte a hátamat. És őt követték a többiek egyféle csoportos ölelésként. Ott álltunk egy hatalmas ölelésbe zárkózva, mi, a mindig összetartó barátok, akiket sohasem lehetett elszakítani egymástól. Hát úgy tűnik ennek így kellett véget érnie...